Mi is legyen, mi is legyen...

a következő életképről, amit a napokban tapasztaltam, legelőször az jut eszembe, hogy tipikus.

Egyik reggel egy kis utcában mentem kertes házak között. Azt láttam, hogy az egyik keresztúton munkások dolgoznak. A burkolatot bontották, markológéppel és lapáttal. Amikor elhaladtam mellettük, az egyik férfi egy újratöltött flakont tartott a kezében, és hangosan érdeklődött: - Fiúk, kinek a bora ez? A kérdésére ezt a választ kapta: - Adja ide Feri bátyám, betesszük azt is a hűtőbe.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit írjak ide. Nem nagyon történnek velem dolgok. Amiket meg szeretnék, valahogy nem úgy alakulnak, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy nem alakulnak.

Panaszkodhatnék. Mostanában előfordult, hogy panaszkodtam, egyébként nem nagyon szeretek, de annyira nyomasztottak dolgok, hogy muszáj volt. A legtöbb visszajelzés az volt, hogy másnak sem jobb. E miatt nem volt érdemes. Egy kivétel volt, ami bátorítást sugárzott és bíztatást. Erre volt szükségem akkor, egy kis bíztatásra.

Próbálok munkát keresni, valamilyen "kreatívat", nem főállást, fotókkal, kiadványszerkesztéssel, írással kapcsoaltosat, amit itthonról is el lehet végezni nagyrészt. Eddig nem sikerült találnom semmit. Érdeklődtem olyan illetőtől is, aki a "nagy szeretetet, barátságot, mindent átható univerzum energiáját" hirdeti, oktatja. Még válaszra sem méltatott, nemhogy pozitívra (lehet, hogy azért, mert nő az illető?). Páromnak lehet, hogy csak őszig lesz munkája. Eredetileg úgy volt, hogy májusig. Most kaptunk egy kis haladékot.

Az egészségem sem az igazi. Vicces az a leginkább sérvhez hasonlítható valami, ami a terhességnél jött ki rajtam, hol látszik, hol nem. Többnyire akkor nem látszik, amikor az orvosnál vagyok. Viszont állítólag a vesém bánhatja hosszú távon. Chansonnál olvastam, hogy fogorvosnál volt. Mély együttérzésem. Nekem is eltörött az egyik a napokban, így nagyon aktuális lenne.

Hétfőn hagyatéki ügyek intézése. Leginkább azon izgulok, hogy ne legyen sok adósság, amit ki kell fizetni. Egyébként egy egy hatod házzal és telekkel nem sokat lehet kezdeni. Nagy esély vann rá, hogy megy majd a levesbe, mert kifizetni senki nem tud senkit.

A kiállítás, már ha valaki lesz olyan kedves, hogy felajánl valami helyet hozzá, valószínűleg csak ősszel lesz. Lassan készül az anyag.

Panaszkodom.

Viszont, hogy legyen valami pozitív is. Most fogjuk ünnepelni a nagymamám 74. szülinapját.

Június közepén meg jön vissza egy kis pénz az apehtól.

A suliban volt egy lány. Nagyon erőszakos volt. Sokan nem értettek vele egyet, de az erőszakos, rámenős, nyomulós viselkedésével mindenkit ledózerolt, és ezzel mindig, mindenhol elérte amit akart. Ha más  okból nem is, azért engedtek neki, hogy hagyja már őket békén. Ma már csodálom érte. Kitűzött maga elé egy célt és elérte.

Én meg már több helyre, van ahova már többször írtam udvarias levelet és még csak válaszra sem méltattak, nem beszélve arról, hogy esetleg pozitív visszajelzést kaptam volna.

A legközelebbi dolog, a személyes megkeresés lesz. Meg azt hiszem, az ismerősöm ismerőse című dolog. Úgy tűnik, hogy-e nélkül nem működik semmi.

az időképet. Van ott egy kis bábu, azzal a felirattal: Mit vegyek ma fel? És a bábu fel van öltöztetve, meg alá van írva, hogy mit ajánl. Na, én azt olvastam: Buldózer és esőkabát.

Ha a belső szilárd, szilárd lesz a külső is.

Valamelyik este altattam Kicsilányt. Bebújtunk a puha takaróba. Párom a neten olvasott valamit.

Hallgattam a kicsi szuszogását és hirtelen minden zagyvaság és kavar kiment a fejemből. Csak egyetlen dolog jutott eszembe: Mennyire jó ez most. Semmi nem kéne ezen kívül. Csak ez.

Ha valaki odajött volna hozzám akkor azzal, hogy itt egy rakás pénz, öltözz, pakolj és indulj valami trópusi tengerpartra nyaralni, vagy valami hasonló butasággal, azt mondtam volna neki, hogy: nem.

(És ami még jobb, hogy ez a pillanat többször visszatért azóta és hosszabb időre itt is maradt.)

annak, hogy leszokjak a naivitásról.

Nem is tudom, miért gonoltam azt, hogy aki 10 éven keresztül zaklat, az hirtelen, tíz év után abbahagyja.

A változás csak annyi, hogy most más nevében teszi ezt. És ez azóta van, mióta elejtettem egy helyen, hogy a rendőrségre fogok menni. (Mondjuk, azt megjegyzem, hogy nem tennének semmit, mert nincs bizonyíték a kezemben. Utánanéztem.)

Olyan felszínes a világ. Mi értelme van egyáltalán az írásnak, a képeknek, a kommunikációnak, a beszélgetésnek?

Reménykedtem. Abban bíztam, ha érthetőbben fogalmazok, többet mondok, többféle képpen mondom, akkor jobb lesz, érthetőbb lesz. De csak annyit értem el vele, hogy több értelme lett. Minimum annyi féle, ahány oldalról én megközelítettem és ehhez hozzáadódóan még annyi, ahány emberhez eljutott, és ahány ember, ahány oldalról közelítette.

Nincs értelme.

Milyen "egyszerű" is a chan, egy "pofont", amit a Mester ad, viszonylag nehéz félreérteni. Bár azért időnként még ezt is sikerül. Nincs magyarázat innen-onnan, nem bonyolítja túl a dolgokat, amik már amúgy is elég bonyolultak, mert mi azzá tesszük őket. Miközben pedig, azt gondoljuk, hogy milyen okosak vagyunk.

Kommunikáció. Beszélgetés. Hogyan lehetne tiszta, még akkor is, ha semmilyen zaj nem zavarja egyébként? Hiszen, mégha egy nyelven is beszélünk, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy nyelvet beszélünk. Eleve, a fogalmak jelentése változik attól függően, hogy ki mondja. Befolyásolja a kor, a kultúra, a neveltetés, a körülmények és még sorolhatnánk hosszan.

Ezt a szálat is írhatnám még napokig.

Közben azon gondolkodom, hogy én miért is írok, vag készítek képeket. Mert mondhatnám azt, hogy magamért. Ami igaz is. Amikor készülnek a dolgaim, nem érdekel, hogy vannak mások is, nem miattuk csinálom. Viszont, az, hogy közzé teszem ezeket és esetleg, rekciót, véleményt várok és kapok is. Az is magamért? Most, pillanatnyilag, azt hiszem, hogy igen. Mert szükségem van visszajelzésre. Különböző okokból. Az a része pedig, hogy más hogyan reagál, tetszik neki vagy sem, az, érte van. Ő választja azt, hogy megnézi, meghallgatja stb., és ezért valamilyen hatást vár, hatás éri. Aminek a saját bensőjében lévő tudatos vagy épp nem tudatos gondolatok, érzések, érzelmek a kiváltói.

Nincs időm sablon bütyizésre, de már nagyon untam a másikat, és nem volt kedvem írni bele. Azért remélem, hogy lassan minden a helyére kerül.

Tegnap be kellett mennem a képzőművészeti pályázatot meghirdető intézetbe, mert a visszaküldött szerződés egyik példányát elfelejtettem aláírni.

Tudtam, hogy nem fognak simán menni a dolgok.

A harag, leginkább önpusztító dolog.

Ugyanazt csinálni megtört belenyugvással vagy tudatos választással. Kívülről, talán nem nagy a különbség, de belülről óriási.

Mi adhat erőt ehhez? Semmi, ami kívülről jön. Csak valami belső erő segíthet. És ezt a belső erőt mi táplálja, mi segít neki újra és újra nagyobb lánggal égni?

-------

Az "égni" szó helyett azt írtam először, hogy: égi. Ez vajon "elszólás"? De ha nem elszólás, akkor a belső, külső?

- Annyiira rossz, annyira zavar, és ő nem tesz ellene semmit.

- Akkor tegyél ellene te.

- De miért én?

-  Mert téged zavar.

amiben a háziasszony nagy büszkén mondta, hogy ezentúl, főzés után, figyelni fog a gázrózsa eloltására.

Hát, aki ezt a reklámszöveget írta, biztos nem sűrűn szokott főzni. Vagy ha mégis, akkor valami tábortűznél egy barlangban, ami a fűtést is szolgálja.

Legalább 16 éven felül.

"Arthur Rimbaud és Paul Verlaine a tizenkilencedik század második felének legnagyobb francia költői voltak. Az ő történetüket mutatja be a film, extravagáns, radikális és tudatosan megbotránkoztató életmódjukat, amivel nem csak a legnagyobb költő de a legnagyobb botrányhős számukra mindenképpen megtisztelő címét is elnyerték. A film azonban meggyőző naturalizmussal mutatja be a két férfit mint magánembert is: Paul Verlaine-t, aki brutális módon alázza meg nap mint nap gazdag és kiszolgáltatott feleségét miközben homoszexuális pózokat vesz fel, hogy a fiatal Rimbaud-t még jobban magához kösse. Arthur Rimbaud pedig mint naiv s a világból tökéletesen kiábrándult ifjú jelenik meg előttünk, aki romantikus és soha be nem teljesülő vágyait kergetve rohan az elmúlás felé..."

Azért, abba belegondoltatok már, hogy a wc csésze milyen nagy találmány? Ugyan, én csak arra döbbentem rá, most, hogy vödrözünk, mert rossz a tartályunk, hogy az öblítésnél, nagyon fontos a csésze formája és, hogy a víz annak az oldalán folyik le. Csak így alakul örvény, ami leviszi a cuccot. Különben az visszajön és lebeg a víz tetején.

Na, hogy ne ez a kép maradjon meg bennetek, itt egy videó. Így is lehet:

<p> 

Egy spirituális vagy ha úgy tetszik, ezoterikus film. Ki milyen kifejezést használ.

Talán érdemes rajta elgondolkodni, még akkor is, ha az ember másmilyen nézeteket vall.

Köszönöm a kedves érdeklődéseket, amiket a blog pár napos szünete kiváltott!

A szünetnek több oka is volt és teljesen még nem is csengett le a dolog bennem, de úgy éreztem, hogy mégis megnyitom újra.

Az egyik ok az, hogy nagyon kevés időm van, és nagyon kevés dolog történik velem, már ha lehet ilyet mondani egy kis gyerek mellett. Ahhoz meg, hogy arról írjak, melyik nap voltunk sétálni és melyik nap nem, nincs kedvem. Nem dob fel, nem élvezem. Akkor meg minek erőltessek egy hobbit, ha nem is szeretem csinálni, ugye?

Egy másik ok, az volt, hogy minek? A legelején, amikor elkezdtem írni, hajtott a kíváncsiság, vajon milyen egy blog, miket lehet, miket merek írni, ha már lehet kommentelni, akkor vajon miket fognak szólni mások. Azt gondoltam, és arra törekedtem, hogy őszintén, nyíltan írjak (persze, ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy egyszerűen), ennek hatására, azt gondoltam, hogy a kommentelők is ugyanezt teszik majd. Ebben, tévedtem. Az, hogy én tudom és értem, hogy mit írok, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy mások is értik és átérzik a jelentőségét, őszinteségét. Így, azonban a válaszreakció is torzul, vagy elmarad. Azt hiszem, hogy ennek az őszinteségnek a bizalom az alapja. Ami nem túl könnyű, vagy mondhatnám úgy inkább, hogy nehéz. Hiszen, ehhez ismerni kell a másikat, vagy legalábbis ez a tapasztalat, mert a felnőtt világban már nem létezik feltétel nélküli bizalom. Persze, hogy is gondolhatnám, hogy egy blog írója és annak olvasója ismeri egymást, amikor még azok, akik esetleg évtizedek óta együtt élnek, sem mondhatják el magukról, hogy ismerik a párjukat. Akkor viszont, hogyan is beszélhetnénk itt bizalomról. Ha pedig ez a helyzet, akkor hogyan is feltételezhetnénk az őszinte kommunikációt. Ha viszont az egész hamis, akkor inkább ne legyen. Van elég hamis dolog az életben e nélkül is.

A következő összefügg az előzővel. Mi van akkor, ha valamit írok, egy mondatot. Számomra jelent valamit, értelme van. Azonban, aki olvassa egész más következtetésre jut, és ez alapján reagál? Én meg nem javítom a dolgot. Ez is hamis így.

Másik. Én nagyon szeretek beszélgetni, elgondolkodni dolgokról. Viszont, nem tudok fecserészni. (Ennek, meg is van a következménye.) Mostanában viszont fáradt vagyok, nincs energiám elmélkedésre (kivéve, amikor nem tudok aludni, és fél éjszakán át bámulom a plafont). Így sem nem beszélgetek, sem nem fecsegek.

Meg. Valahogy, szükségem volt egy kis csendre. A gond csak az, hogy most meg már nem találok ki belőle.

Amikor a választott csend, már csak akkor tud megtörni, ha más töri meg.

Pffhhh.

Fél órával ezelőtt, megint feljött az alattunk lakó, hogy Kicsilány hangosan dübörög.

Többet nem fog feljönni.